„Üzletben is van barátság”
Két férfi, akiket egy életre összeboronált egy ritka szenvedély. Olykor kemény viták vannak köztük, de másnap szent a béke. Dévényi József és Macsuga Győző a 15 éve működő Anico Kft ügyvezetői egymás nélkül ma már fél emberként élnék életüket. Kettőjük barátsága viszont új fejezetet nyitott nemcsak sorsukban, de a magyar vállalkozói szféra palettáján is.

Amikor egészen kicsi fiú volt milyen álmai voltak?
Dévényi József : Amikor kissrác voltam mozdonyvezető szerettem volna lenni. Édesapám a vasútnál dolgozott, akkor Nyíregyházán még járt a villamos és a kisvonat is. Mindig beülhettem a vezetőállásba, és sokszor üthettem a villamos csengőjét is. Hatodikos általános iskolás koromban beiratkoztam az Úttörőházba, egy rádiós szakkörbe. Ott pecsételődött meg a sorsom.

Meglepő lenne, ha kiderülne, hogy a kis Macsuga Győző is abba a szakkörbe járt?
D. J. Nem, vele 1977 körül találkoztam, utána kezdődött a barátságunk.
M.Gy. Ma is emlékszem az első találkozásunkra. Józsi katona volt, én tagja voltam a nyíregyházi rádióamatőr klubnak. Az Északi-középhegységbe mentünk egy URH kitelepüléses versenyre. 1977-at írtunk, Józsin egy kék katonai melegítő volt.

Jól működik a hosszú távú memóriája.
Macsuga Győző: Igen, ennek köszönhetem, hogy rengeteg régen tanult illetve elsajátított információra emlékszem. Talán ezzel magyarázható, hogy több ízben is sikeresen szerepeltem televíziós kvízjátékokon, Jakupcsek,Vágó István vagy Máté Kriszta műsoraiban. Arra persze, hogy hová tettem a kulcsom vagy a telefonom soha nem emlékszem. Szóval a rövid távú emlékezetemen még van mit javítani…

Amúgy mi volt a legizgalmasabb a rádiózásban?
D. J. Talán egy kicsit a chat-nek az őse. A kádári világban nagyon szűk rétegnek lehetett a hobbija, és csak az MHSZ keretein belül lehetett gyakorolni. Ha valaki bejött a rádióklubba az egy más világ volt. Mindenki barkácsolt, forrasztópákák füstje szállt a levegőben. Semmihez nem fogható az az élmény, amikor bekapcsolod a rádiót, főleg amit te magad építettél és megszólal egy távoli földrész rádióamatőre. Később mindketten nagyon sok rádióforgalmi versenyen vettünk részt és több egyéni és csapat világbajnoki címet és világcsúcsot gyűjtöttünk be.

Akkor eddzük egy kicsit tovább a hosszú távú memóriát! Hogyan indult ez a karrier? Hogy lett az első találkozásból közös cég?
D. J.: A Hobbi hozta létre magát ezt a vállalkozást.
Mindkettőnknek hobbink volt a rádióamatőrködés és 1989-ben a rendszerváltáskor az MHSZ-nél dolgoztunk. Én, mint a rádióklub elnöke, Győző meg ugyanit technikusi minőségben. Az állami támogatás megszűnésével a rádióklubbal már vállalkozásra kényszerültünk, hogy biztosítani tudjuk a klub céljainak elérését. Ennek keretében CB URH rendszereket üzemeltettünk és szervizeltünk és az elsők között építettünk ki Nyírtelken egy kábeltelevíziós rendszert.
1990-ben az éteren keresztül egy amerikai rádióamatőrrel kerültünk kapcsolatba, akivel elhatároztuk, hogy közösen elmegyünk egy rádiós expedícióra Törökországba. 1991 tavaszán vele együtt elindultunk az expedícióra. Az ott eltöltött közös idő alatt összebarátkoztunk és beszélgetés közben jött az ötlet, hogy hozzunk létre egy közös magyar-amerikai céget, ami 1992-ben kezdett el működni. Később nézeteltérés támadt közöttünk és ez oda vezetett, hogy az ő üzletrészét megvásároltuk, így most ketten Győzővel vagyunk az Anico Kft. tulajdonosai 1996-óta.

Teljesen megszakadt a viszonyuk?

M.GY.:Igen, elsősorban miatta. Az oka nagyon egyszerű volt. Az Amerikában megszokott módon élt a cég pénzén, repülgetett a világban és jött a számlával, hogy a cég fizesse ki. Ez egy idő után feszültségeket teremtett. Úgy döntöttünk, hogy vagy kifizetjük a részét és járja mindenki a saját útját, vagy bezárjuk a céget. Végül is megvásároltuk az üzletrészét.
D. J. : Az indulásnál abszolút segítőkész volt, s nélküle valószínűleg nem tudtuk volna ezt elkezdeni. Ő, mint amerikai el tudott menni a gyártó cégekhez tárgyalni és egyből nyílt a kapu. Azokat az eszközöket, melyeket mi Magyarországon értékesítettünk, hitelbe el tudta hozni 30-40 napos fizetési haladékkal. Ezt akkor 1992-ben egy induló magyar cég nem tudta megtenni. Később, amikor a beszállítókkal és gyártókkal kialakultak a személyes kapcsolatok, közel sem volt ilyen fényes a szerepe. Kiszámoltam, évente harmincezer dollárt költött el olyan dolgokra, amelyek nem voltak indokoltak. Így jutottunk erre a döntésre.

Könnyű volt a rendszerváltás idején karriert építeni?
M. GY.- Kell egy jó ötlet, meg kell nézni, hogy ez az ötlet megvalósítható-e, és lesz-e piaca. Mi magyarok ötletgazdagok vagyunk, az akarat és a képesség is megvan, de a tőke hiány sokszor ellehetetlenít mindent.
Nem tudtunk volna elindulni ezen az úton és így felfejlődni, ha nincs az amerikai partner. Ma a piaci helyzet sokkal kiélezettebb. A globalizáció még nem volt ennyire meghatározó. Csak akkor tud sikeres lenni egy most induló vállalkozás, ha rendkívüli módon szűkít, egy olyan résbe tör be, amibe a nagyok nem tudnak betalálni.

Azt mondják üzletben nincs barátság. Ez az egész vállalkozás, a szerepek egyenrangú elosztása mindezt megcáfolni látszik.
D.J.: Kettőnkről beszélve ez fel sem merült, életünk folyamán többször próbáltak közénk éket verni, egymás ellen hangolni többek között az amerikai üzlettárs is, de ez nem jött neki össze, mert olyan régi és sokszor kipróbált kapcsolatról van szó. Ráadásul jól kiegészítjük egymást. Amibe én gyenge vagyok, abban Győző jó.
M.GY. Kemény viták is vannak olykor közöttünk, de olyan még nem volt, hogy másnap haraggal jöjjünk be. Ami a legfontosabb, hogy pénzről soha nem volt vita. Működik egy íratlan szabály, ha egyikünk pld külföldön van, olyankor igyekszünk ránézni a másik családjára.

Volt olyan üzleti fogás, amikor rezgett a léc, vagy amikor nagy volt a kockázat?

M. GY.: Voltak kockázataink, elsősorban exportnál. A Szovjetunió utód államaiba sokat szállítottunk, végül is mindig szerencsénk volt, de be is dőlhetett volna a történet. Ez több nagy értékű szállítmányt jelentet, amelyet halasztott fizetéssel vittünk ki, de korrekt volt a külföldi partner.

Nekem volt egy vállalkozó ismerősöm, akinek az üzleti tárgyalásai rendszeresen arról szóltak, hogy az oroszokkal együtt kellett italozni, mert ők nagyon bírtak inni. Valóban van egy ilyen tárgyalási stratégiájuk?
D. J. Az orosz, szláv embernek óriási szívük van, de odáig el kell jutni, ki kell nyitni. A szívhez az út pedig olykor a vodkán át vezet… Szerencsére soha nem kellett a lerészegedésig”drúzsbázni”, de egy-egy kellemes vacsora, ebéd és néhány kupica benne van a múltunkban.

Ahhoz hogy az ember tudjon nyugodtan dolgozni, nem árt, hogyha van egy biztos családi háttere. Hogy viszonyultak otthon apa új vállalkozói karrierjéhez?
D. J. 19 éves a lányom, 12 éves a fiam. Amikor ez a cég indult, akkor a lányom három éves volt. Sokan mondják, hogy milyen egyszerű, meg jó volt a rendszerváltás idején a zavarosba halászva céget létrehozni és elindulni. Megjegyzem, hogy majdnem három évig nem volt fizetésem, csak a költségeimet számoltam el. Akkor hárman a Kossuth utcán éltünk egy kilencemeletes ház nyolcadik emeleti ötvennégy négyzetméteres lakásában. A feleségem fizetéséből élt a család. Annyi szerencse volt, hogy a költségeket, cégben el tudtuk számolni. Nagyon fontos volt, hogy hitt bennem a feleségem és egyáltalán nem okozott feszültséget az sem, hogy ő nőként volt a családfenntartó abban az időben.
M.GY Igen ez így van, és talán még inkább az összetartozásunkat szimbolizálja az a tény, hogy a feleségeink hittek a vállalkozás jövőjében, így természetes volt az áldozatok vállalása. A mi családunk számára sem volt könnyű az első három esztendő. Fiam 22 éves, a lányom 19. Nejem óvónői fizetése nem fedezte a család kiadásait. Én közben gondnokként dolgoztam a volt MHSZ épületben, télen havat lapátoltam, nyáron az eldugult wc-ben voltam könyöki. Nehéz volt, mégsem voltak megingásaink.

Valószínűleg a jó marketingtevékenységnek köszönhetően, ma már a könnyűszerkezetes házépítés kapcsán is rengetegen ismerik a céget, annak ellenére, hogy néhány éves csak az új üzletág. Milyen apropóból választották éppen ezt a tevékenységet?
D.J: Fából készült házzal, akkor találkoztunk, amikor az amerikai partnereinket látogattuk meg az USA-ban, amikor az amerikai itt járt ő meg azon csodálkozott el, hogy úristen milyen drágán építkezünk mi magyarok, ennyire gazdagok vagyunk? A sors iróniája, hogy az ihlet akkor jött, amikor 2000-ben hozzáfogtunk a saját családi házunk építéshez és én ezt a szerkezetet választottam.

Volt a térségben ilyen jellegű lakás?
D. J.: Voltak cégek, akik ezzel foglalkoztak, de nem volt még kiforrva a technológia. Az a cég, amelyik a mi házunkat építette, időközben becsődölt, így elhúzódott egy kicsit a dolog. A technológia, az építkezés viszont megtetszett és elkezdtünk a cégben gondolkodni és alaposan utánajártunk dolognak. A kilencvenes évek második felétől érezhetően globalizálódott a híradástechnikai szakma, megjelentek a mobil telefonok, megjelent a közbeszerzés, központosították a pénzeket, beszűkült a piac. Ekkor jött az ötlet, hogy talán érdemes lenne ezzel foglalkozni, hogy több lábon álljunk. Híradástechnikában a megrendelések túlnyomórészt állami, költségvetésből gazdálkodó szervezetektől érkezik. A magánfelhasználó kevesebb. Építkezni viszont egyre többen kezdtek és ez egy hatékony, gyors és energiatakarékos módszer, amivel csak meg kellett ismertetni a vevőkkel. Abban is szerencsénk volt, hogy a csődbe ment cég szakember gárdája még részben együtt maradt, őket csak fel kellett hívni „Hé fiúk dolgozzatok itt”. Szinte sorsszerűen alakultak így a dolgok.

Kanyarodjunk vissza egy kicsit az alaptevékenységhez, a híradástechnikához. Milyen fejlődési lehetőségeket látnak ezen a területen?
M. GY. A híradástechnika területén bármi megtörténhet. Amivel öt évvel korábban foglalkoztunk, részben már elavult. Szinte a képzelettel konkurál a fejlődés lehetősége. El tudom képzelni, hogy már csak évek kérdése, hogy a számítógép klaviatúráját felváltják olyan mikrochipek, amik az agyhullámok dekódolásával működtetik a gépet. Lehet, hogy ezen ma még mosolygunk,de a jövő bármit hozhat.

Milyen aktív kikapcsolódási illetve regenerálódási technikával sikerül feltöltődni ehhez a felelősségteljes munkához?
D. J.: ÉN nem hiszek abban, hogy hatékony lehet valaki aki reggel 7-től este 10-ig bent körmöl az irodájában. Én délután fél 5-kor a munkatársaimmal együtt leteszem a lantot, illetve a képviselői mandátumom miatt rugalmasabb a napirendem. A családommal együtt töltött idő regenerál, szeretem az aktív kikapcsolódást, persze ember nem tud mindig elutazni, hogy kikapcsoljon. Nekem néha elég a fűnyíró, fogom, bekapcsolom, rendbe hozom a kertet és közben elszáll minden nyűgöm. A nagyobb utazások, akár egy szakmai útról van szó, akár a családdal közös vakáció sokat jelent a regenerálódásban, évekre-hónapokra elegendő új energiával tölt fel.
M.Gy.: Régebben én is bele estem abba a hibába, hogy hazavittem a munkahelyi feszültségeket és gyakran a gyerekeimen vezettem le mindezt. Aztán kapcsoltam:” Győző, hülye vagy? Ennek semmi értelme.!” Ma már másképp próbálom alakítani a dolgaimat. Ahogy említettem régebben az intellektuális vetélkedők hoztak lázba, ma az olvasás illetve a televízió előtt töltött néhány óra az, ami kikapcsol és feltölt energiával. Nagyszerű a családom, a feleségem, egyetemista fiam és érettségi előtt álló lányom, akik mindketten humán érdeklődésűek és igazi kultúrlények. Büszke vagyok, hogy én lehetek a családfő ebben a csapatban.

Mire a legbüszkébb?
M.Gy.: Gyakorlatilag a nulláról kezdtük 15 éve, hiszen a szakmaiságunk és a lelkesedésünk volt a legnagyobb tőkénk. Ma húsz embernek biztosítjuk a megélhetést, miközben egy folyamatosan növekvő, jól prosperáló cég vagyunk. Mindemellett nagyon nagy öröm, hogy szinte 100 százalékosan pozitív visszajelzéseket kapunk és elégedettek a vevőink.

Mit tenne csőd esetén?
D.J.: Azt nem hiszem, hogy holnap csődbe mehet a cég. Minden saját tulajdonban van, és a húsz fős csapat jól végzi a dolgát. Magyarországon az emberek még nem jutottak el odáig, hogy aktív korukban annyi befektetést gyűjtsenek össze, hogy inaktív korukban a befektetéseik hozamából tudják biztosítani a megszokott életszínvonalukat. Mi még ezt nem tudjuk biztosítani. Ha holnap csődbe menne a cég, akkor ez komoly fejfájást okozna, de nagy túlélők vagyunk, a nehéz helyzet sokszor inspirál egy-egy gyors jó döntésre.
M.G.: Álmomban sem jöjjön elő a probléma! Nehéz már ilyenkor egzisztenciát váltani és felelősséggel tartozunk az alkalmazottainkkal szemben is. Nem tartok attól, hogy ne tudnánk felállni és tovább lépni, hiszen a könnyűszerkezetes építkezés majdnem egy ilyen új és gyors döntés volt.

Mit szeretnének 15 év múlva?
D J.: Nagyon sokáig nem volt időnk az imádott hobbinkra a rádiózásra.
Most, hogy a cég már jól működik, tudunk erre is időt szakítani. Szeretném megközelíteni azt, amit az amerikai barátom mondott, hogy mire ötven éves lesz, leteszi a lantot és a megtakarításaiból él, hisz az már több jövedelmet jelent, mint amikor aktívan dolgozott. Hát én az ötvenen már túl vagyok, úgyhogy a magyar viszonyok kicsit kitolják ezt a korhatárt, mégis tervezzük a háttérből való irányítást.
M.GY.: 4-5 év múlva reméljük már csak felügyeljük a munkát. Sokan mondják, hogy nehéz leállni annak, aki egész életében így pörgött, mint ahogyan mi is. Azért persze nem akarunk hátat fordítani mindennek, csak egy kicsit felülről szemlélve alakítani, irányítgatni a vállalkozás jövőjét, és egy kicsit élni még, hiszen annyi minden van a világban, amit még nem próbáltunk ki. Ahogy Józsi említette volt, rádió amatőrködni egy kicsit-profi szinten, ahogy mi szeretjük.

                                                                                                                                                                         Bocskai Magda